Kápolnásfalu
A
Központi-Hargita délnyugati előterében, 800 m-nél magasabb fekvésű,
zord éghajlatú fennsíkon, azaz az oláhfalvi Lázon fekszik Kápolnásfalu,
gyaloglatom következő állomása. A falut 1566-ban még
„Innetsőoláhfalunak” (Székelyudvarhelyhez közelebb eső) hívták, majd a
Hargita havasán,valamikor a XVI. század második felében felépült
kápolnájáról Kápolnásoláhfalunak kezdték nevezni. Egy 1589. június 23-án
kelt peres iratban már Miklós Péter és Pál Márton
kápolnásoláhfalviakról hallunk. 1602. augusztus 11-én készült
összeírásban is Kápolnásoláhfalu („Kapolnas Olafalú”) néven szerepel. A
falu ősi kápolnája a Hargita havasán (Kápolna bérce) állott. Szent Péter
és Pál napi búcsúját 1643. augusztus 29-én VIII. Orbán pápa
engedélyezte. Amint azt egy régi határkijáró levélben olvashatjuk, e
kápolna, a viharok és a zord idő miatt egy évszázad alatt nagyon
megrongálódott. Mivel látogatása a nagy távolság következtében nehézkes
és fáradságos is volt, a hargitai búcsút, a helybeliek kérésére, XIV.
Kelemen pápa 1721. május 13-án kelt engedélyével „áttette” a faluba,
ahol egy új kápolna is épült, ugyancsak Szent Péter és Pál tiszteletére.
Etnikum vagy személynév?
A
helyi hagyomány szerint a vidék első telepese Oláh vagy Fe- jér
Máté pásztorember volt, akinek a két fia, Oláh András és Oláh Dániel
közül az egyik a mai Szentegyházasfalu felső részében, a másik
Kápolnásfalu határában a Gyepűnek nevezett dűlőben telepedett le. Később
szabad székelyek is telepedtek ide, de az Oláh elnevezés továbbra is
rajtamaradt mindkét falun. A két Oláhfalu nevének eredete a szakemberek
körében a mai napig tisztázatlan. Nehéz eldönteni, hogy az egykori
őstelepesek etnikumára utal-e (ez a szélesebb körben elfogadott
magyarázat) avagy személynévből származik. Egy azonban bizonyos, amikor a
település az írott forrásokban felbukkan, igazi székelyek lakják. A
XVII. században keletkezett összeírásokban szereplő magyar családnevek
(Gothárd, Tamás, György, Imre, Máté, Jánosi, Pál, Bíró, Jakóczi, Jakab,
Elekes, Lőrinc, Miklós, Péter, Both, András, Tófalvi, Daniel, Benedek)
legalábbis erről tanúskodnak. Ma a falu leggyakoribb családneve a Both. E
család több mint négyszáz éves múltra tekint vissza. 1597-ben említtik
először Both Péter árváinak örökségét a faluban. 1614-ben II. Both Péter
hadköteles székelyt említik forrásaink. Az 1627. évi összeírásban Both
Péter és János privilégiumos személyek szerepelnek. A „vitézlő és
nemzetes” címmel illetett család egykor vezető szerepet játszott a két
Oláfalu közéletében. A család kiemelkedő személyisége volt Both Károly
(1817 – 1866) királybíró és országgyűlési képviselő, akit Orbán Balázs
így jellemzett: „…még jó korban lévő athletikai alak, kifejezésdús barna
arczczal, melyen a ritka becsületesség, észtehetség kinyomata tükrözi
magát vissza, szabatos beszédét spártai határozottság jellemzi. […] Ő
Oláhfalu esze és vezetője, kinek szava törvény a két faluban, s ezen
hatalma nem erőszakon, nem hivatali tekintélyén alapul, hanem a bizalom,
a szeretet kifolyása, melyet becsületessége s szellemi felsőbsége által
nyert ki.”
Báthorytól kapott kiváltságok
A
környék lakói ma a települést Kicsioláhfaluként, vagy Kicsifaluként is
emlegetik, mintegy megkülönböztetve Nagyoláhfalutól vagyis
Szentegyházasfalutól, amely ma Szentegyháza része. Századokon át a két
Oláhfalu története szorosan összefüggött egymással. 1838-ig egy
plébániát, sőt az 1876-os megyésítésig egy községet alkottak és
egyedülálló privilégiumokkal rendelkeztek. Ezeket a kiváltságokat Erdély
fejedelmei adományozták s később a Habsburg-ház uralkodói is
jóváhagyták. Az első kiváltságlevél 1575. október 21-én kelt, s ebben
Báthory István fejedelem elrendelte, hogy „mivel az Oláhfalvi lakosok az
roppant havasok közt, olly vad és terméktelen hellyt laknak, senki ezen
lakosokat jussaikban ne háboritsa és semmivel terhelni ne merészelje.”
E kedvezményeket 1577. február 4-én Báthory Kristóf még megtoldotta, s
az oláhfalviakat minden dézsma s egyébb fiezetendő terhek viselésétől
mentesítette. E két privilégiumot 1589. október 23-án Báthory Zsigmond
konfirmálta. Báthory Gábor fejedelem 1609. július 21-én a feljebb
említetteket újból megerősítette, s azonkívül az oláhfalviakat minden
közönséges és hadi szolgálattól, adófizetéstől mentesítette, „azzal a
feltétellel, hogy ő maguk és utódaik minden évben, saját költségükön és
munkájukkal ezer szál deszkát a hozzájuk legközelebb eső Kőhalom szász
székbe” a fejedelem számára szállítani tartoznak. Az 1614. május 8-án
Bethlen Gábor által kibocsájtott adománylevélben a privilégiumok tovább
bővültek, de csak annak a fejében, hogy az oláhfalviak évenkét (június
hónapban) Gyulafehérvárra 2000 hibamentes deszkát szállítanak saját
költségükön, marháikkal és szekereikkel, ugyanakkor a fejedelem számára,
határukon belül egy jó fűrészmalmot építenek és működtetnek. Egyébként
Kápolnásfaluban működő fűrészmalomról már korábbi forrásokban is
olvashatunk. Egy 1591. július 20-án kelt peres iratban Tamás János
fűrészmalmáról történik említés. Ugyanezen éveben Lőrincz György és
András Balázs a „fürészbeli” részükért pereskedtek.
A
két Oláhfalu 1801-ben vásárjogot is nyert, mégpedig Ferenc császártól,
három országos sokadalomra: Gergely pápa, Szent Péter és Pál valamint
Szent András napjára.
Kilenc hónap hideg s a többi sem meleg
A
fentiekből kiviláglik, hogy Kápolnásfalu lakói évszáza-dokon át, a
földművelés és állattartás mellett, elsősorban fakitermeléssel és
fafeldolgozással foglalkoztak. Gróf Teleki József írta 1799-ben:
„Lakossai a deszkával valo kereskedésből és a szövésből élnek. A nagy
Havasoktol a legg szebb fenyőfákat bőven kapják, ezekből fűrész
malmaikon deszkát sendelyt készítenek és Segesvárt, Marosvásárhellyt és
Fejérvárt eladják. A pénzből a mit innen visznek gabonát, török buzát
vásárolnak, mert egyébb zabnál terméketlen földeken nem terem”. Kevés
azoknak a családoknak a száma még ma is, akik kizárólag gazdálkodásból
élnek, itt a pénzbeli jövedelem elsősorban a fa kitermeléséből és
feldolgozásából származik. A falu földterülete művelési ágak szerint a
következőképpen oszlik meg: 450 ha szántó, 1203 ha legelő és 2170 ha
kaszáló. A szántók talajtakarója köves s csak trágyázással terem.
Elsősorban krumplit, zabot, árpát és kisebb mértékben búzát termesztenek
itt, ugyanis az éghajlat viszonylag hűvös, ahogy a helyiek mondják,
„kilenc hónap hideg s a többi sem meleg”.
Az önállósulás útján
Kápolnásfalu
tipikus halmaztelepülés. Belterülete négy tízesre oszlik, ezek a
következők: Alszeg, Középszeg, Tófalva és Felszeg (helyi mondás szerint:„Felszeg
sáros, Tófalva virágos, Alszeg város s a Lok cigányos”). Észak-déli
irányban átfolyik rajta a Csonka-patak és a Lok nevű részen, ahol 100
fősnél népesebb sátoros cigány közösség él, a Kis-Homoród vize.
Lakossága 1992-ben 2120 fő volt. A 2002-es népszámláláskor 1983-an
lakták. Ezzel szemben a 2011-es népszámláláson már 2026-ra növekedett vissza a népesség száma. A
község lakossága nagyrészt katolikus. Lelki gondozásukat Czikó László
plébános végzi, már több évtizede.
Kápolnásfalu
és Szentegyháza, mint már említettük, hosszú évszázadokon át egy
plébániát alkotott. Egészen a XVIII. század végéig. Ekkor Kápolnásfalu
az önállósulás útjára lépett, s a kicsi kápolnája helyébe, 1797 és 1800
között, egy impozáns, az egyre növekvő lakosság számát befogadni képes
templomot épített. Kovács Miklós erdélyi püspök 1834-ben engedélyezte
mint leányegyháznak a külön kántor tartását is, 1838. január 1-én pedig a
falut az anyaegyházak sorába emelte. Első plébánosa Varga Sándor volt,
aki 32 évig szolgált a fiatal egyházközségben.
