Egy kis összeállítás a szülőfalumról

Kápolnásfalu

A Központi-Hargita délnyugati előterében, 800 m-nél magasabb fekvésű, zord éghajlatú fennsíkon, azaz az oláhfalvi Lázon fekszik Kápolnásfalu, gyaloglatom következő állomása. A falut 1566-ban még „Innetsőoláhfalunak” (Székelyudvarhelyhez közelebb eső) hívták, majd a Hargita havasán,valamikor a XVI. század második felében felépült kápolnájáról Kápolnásoláhfalunak kezdték nevezni. Egy 1589. június 23-án kelt peres iratban már Miklós Péter és Pál Márton kápolnásoláhfalviakról hallunk. 1602. augusztus 11-én készült összeírásban is Kápolnásoláhfalu („Kapolnas Olafalú”) néven szerepel. A falu ősi kápolnája a Hargita havasán (Kápolna bérce) állott. Szent Péter és Pál napi búcsúját 1643. augusztus 29-én VIII. Orbán pápa engedélyezte. Amint azt egy régi határkijáró levélben olvashatjuk, e kápolna, a viharok és a zord idő miatt egy évszázad alatt nagyon megrongálódott. Mivel látogatása a nagy távolság következtében nehézkes és fáradságos is volt, a hargitai búcsút, a helybeliek kérésére,  XIV. Kelemen pápa 1721. május 13-án kelt engedélyével „áttette” a faluba, ahol egy új kápolna is épült, ugyancsak Szent Péter és Pál tiszteletére.

Etnikum vagy személynév?

A helyi hagyomány szerint a vidék első telepese Oláh vagy Fe-         jér Máté pásztorember volt, akinek a két fia, Oláh András és Oláh Dániel közül az egyik a mai Szentegyházasfalu felső részében, a másik Kápolnásfalu határában a Gyepűnek nevezett dűlőben telepedett le. Később szabad székelyek is telepedtek ide, de az Oláh elnevezés továbbra is rajtamaradt mindkét falun. A két Oláhfalu nevének eredete a szakemberek körében a mai napig tisztázatlan. Nehéz eldönteni, hogy az egykori őstelepesek etnikumára utal-e (ez a szélesebb körben elfogadott magyarázat) avagy személynévből származik. Egy azonban bizonyos, amikor a település az írott forrásokban felbukkan, igazi székelyek lakják. A XVII. században keletkezett összeírásokban szereplő magyar családnevek (Gothárd, Tamás, György, Imre, Máté, Jánosi, Pál, Bíró, Jakóczi, Jakab, Elekes, Lőrinc, Miklós, Péter, Both, András, Tófalvi, Daniel, Benedek) legalábbis erről tanúskodnak. Ma a falu leggyakoribb családneve a Both. E család több mint négyszáz éves múltra tekint vissza. 1597-ben említtik először Both Péter árváinak örökségét a faluban. 1614-ben II. Both Péter hadköteles székelyt említik forrásaink. Az 1627. évi összeírásban Both Péter és János privilégiumos személyek szerepelnek. A „vitézlő és nemzetes” címmel illetett család egykor vezető szerepet játszott a két Oláfalu közéletében. A család kiemelkedő személyisége volt Both Károly (1817 – 1866) királybíró és országgyűlési képviselő, akit Orbán Balázs így jellemzett: „…még jó korban lévő athletikai alak, kifejezésdús barna arczczal, melyen  a ritka becsületesség, észtehetség kinyomata tükrözi magát vissza, szabatos beszédét spártai határozottság jellemzi. […] Ő Oláhfalu esze és vezetője, kinek szava törvény a két faluban, s ezen hatalma nem erőszakon, nem hivatali tekintélyén alapul, hanem a bizalom, a szeretet kifolyása, melyet becsületessége s szellemi felsőbsége által nyert ki.”

Báthorytól kapott kiváltságok 

 A környék lakói ma a települést Kicsioláhfaluként, vagy Kicsifaluként is emlegetik, mintegy megkülönböztetve Nagyoláhfalutól vagyis Szentegyházasfalutól, amely ma Szentegyháza része. Századokon át a két Oláhfalu  története szorosan összefüggött egymással. 1838-ig egy plébániát, sőt az 1876-os megyésítésig egy községet alkottak és egyedülálló privilégiumokkal rendelkeztek. Ezeket a kiváltságokat Erdély fejedelmei adományozták s később a Habsburg-ház uralkodói is jóváhagyták. Az első kiváltságlevél 1575. október 21-én kelt, s ebben Báthory István fejedelem elrendelte, hogy „mivel az Oláhfalvi lakosok az roppant havasok közt, olly vad és terméktelen hellyt laknak, senki ezen lakosokat jussaikban ne háboritsa és semmivel terhelni ne merészelje.”  E kedvezményeket 1577. február 4-én Báthory Kristóf még megtoldotta, s az oláhfalviakat minden dézsma s egyébb fiezetendő terhek viselésétől mentesítette. E két privilégiumot 1589. október 23-án Báthory Zsigmond konfirmálta. Báthory Gábor fejedelem 1609. július 21-én a feljebb említetteket újból megerősítette, s azonkívül az oláhfalviakat minden közönséges és hadi szolgálattól, adófizetéstől mentesítette, „azzal a feltétellel, hogy ő maguk és utódaik minden évben, saját költségükön és munkájukkal ezer szál deszkát a hozzájuk legközelebb eső Kőhalom szász székbe” a fejedelem számára szállítani tartoznak. Az 1614. május 8-án Bethlen Gábor által kibocsájtott adománylevélben a privilégiumok tovább bővültek, de csak annak a fejében, hogy az oláhfalviak évenkét (június hónapban) Gyulafehérvárra 2000 hibamentes deszkát szállítanak saját költségükön, marháikkal és szekereikkel, ugyanakkor a fejedelem számára, határukon belül egy jó fűrészmalmot építenek és működtetnek. Egyébként Kápolnásfaluban működő fűrészmalomról már korábbi forrásokban is olvashatunk. Egy 1591. július 20-án kelt peres iratban Tamás János fűrészmalmáról történik említés. Ugyanezen éveben Lőrincz György és András Balázs  a „fürészbeli” részükért pereskedtek.

A két Oláhfalu 1801-ben vásárjogot is nyert, mégpedig Ferenc császártól, három országos sokadalomra: Gergely pápa, Szent Péter és Pál valamint Szent András napjára.

Kilenc hónap hideg s a többi sem meleg

A fentiekből kiviláglik, hogy Kápolnásfalu lakói évszáza-dokon át, a földművelés és állattartás mellett, elsősorban fakitermeléssel és fafeldolgozással foglalkoztak. Gróf Teleki József írta 1799-ben: „Lakossai a deszkával valo kereskedésből és a szövésből élnek. A nagy Havasoktol a legg szebb fenyőfákat bőven kapják, ezekből fűrész malmaikon deszkát sendelyt készítenek és Segesvárt, Marosvásárhellyt és Fejérvárt eladják. A pénzből a mit innen visznek gabonát, török buzát vásárolnak, mert egyébb zabnál terméketlen földeken nem terem”.  Kevés azoknak a családoknak a száma még ma is, akik kizárólag gazdálkodásból élnek, itt a pénzbeli jövedelem elsősorban a fa kitermeléséből és feldolgozásából származik. A falu földterülete művelési ágak szerint a következőképpen oszlik meg: 450 ha szántó, 1203 ha legelő és 2170 ha kaszáló. A szántók talajtakarója köves s csak trágyázással terem. Elsősorban krumplit, zabot, árpát és kisebb mértékben búzát termesztenek itt, ugyanis az éghajlat viszonylag hűvös, ahogy a helyiek mondják, „kilenc hónap hideg s a többi sem meleg”.

Az önállósulás útján

Kápolnásfalu tipikus halmaztelepülés. Belterülete négy tízesre oszlik, ezek a következők: Alszeg, Középszeg, Tófalva és Felszeg (helyi mondás szerint:„Felszeg sáros, Tófalva virágos, Alszeg város s a Lok cigányos”). Észak-déli irányban átfolyik rajta a Csonka-patak és a  Lok nevű részen, ahol 100 fősnél népesebb sátoros cigány közösség él, a Kis-Homoród vize. Lakossága 1992-ben 2120 fő volt. A 2002-es népszámláláskor 1983-an lakták. Ezzel szemben a 2011-es népszámláláson már 2026-ra növekedett vissza a népesség száma. A község lakossága nagyrészt katolikus. Lelki gondozásukat Czikó László plébános végzi, már több évtizede.

Kápolnásfalu és Szentegyháza, mint már említettük, hosszú évszázadokon át egy plébániát alkotott. Egészen a XVIII. század végéig. Ekkor Kápolnásfalu az önállósulás útjára lépett, s a kicsi kápolnája helyébe, 1797 és 1800 között, egy impozáns, az egyre növekvő lakosság számát befogadni képes templomot épített. Kovács Miklós erdélyi püspök 1834-ben engedélyezte mint leányegyháznak a külön kántor tartását is, 1838. január 1-én pedig a falut az anyaegyházak sorába emelte. Első plébánosa Varga Sándor volt, aki 32 évig szolgált a fiatal egyházközségben.